Pár napja arra keltem,
hogy még mindig rettenetesen meg vagyok fázva, a torokfájástól
aludni sem tudok rendesen, és belém nyilallott a felismerés. Mi
történik, ha nincs tovább, ha holnap meghalok (rám zuhan egy
metró, elgázol egy tengeralattjáró)? Elmúlok, s életem egyik fő műve,
az egyik legfőbb, leg-meghatározóbb mozzanata papírra vetetlen
marad? Ezt sajnos nem engedhetem meg! Így azonnal neki is ültem,
hogy ezt a hatalmas hiányosságot bepótoljam, hogy ezt a gigászi
rést, amely a könnyű-irodalom sokat látott, harcedzett, ám mégis
még mindig elszomorító folytonossági hiányokat mutató
szövedékén tátong, végérvényesen befoltozzam.
Ezt a művet teljes
egészében az élet (az alkohollal vígan karöltve) írta, jómagam
csak szavakba foglaltam. Tehát az alábbiakban teljes egészében
igaz történetet olvashatunk, száz százalékig valódi
szereplőkkel. Nevüket azért hozom nyilvánosságra, mert bár
eredetileg (egy-két kivétellel) tényleg így hívják őket, eme anyakönyvi elnevezést
lényegében már csak az édesanyjuk használja. Vagy már ő sem.
Meg amúgy is lesz*rják. Elnézésüket kérem, ha néhol vulgáris,
profán, vagy visszataszító leszek, csak ott szorítkozom
ilyesmire, ahol a történeti hitelesség megköveteli.
De a továbbiakban
beszéljen helyettem a "mű".
