In memoriam MAMF [PART I.]

     Pár napja arra keltem, hogy még mindig rettenetesen meg vagyok fázva, a torokfájástól aludni sem tudok rendesen, és belém nyilallott a felismerés. Mi történik, ha nincs tovább, ha holnap meghalok (rám zuhan egy metró, elgázol egy tengeralattjáró)? Elmúlok, s életem egyik fő műve, az egyik legfőbb, leg-meghatározóbb mozzanata papírra vetetlen marad? Ezt sajnos nem engedhetem meg! Így azonnal neki is ültem, hogy ezt a hatalmas hiányosságot bepótoljam, hogy ezt a gigászi rést, amely a könnyű-irodalom sokat látott, harcedzett, ám mégis még mindig elszomorító folytonossági hiányokat mutató szövedékén tátong, végérvényesen befoltozzam.

Ezt a művet teljes egészében az élet (az alkohollal vígan karöltve) írta, jómagam csak szavakba foglaltam. Tehát az alábbiakban teljes egészében igaz történetet olvashatunk, száz százalékig valódi szereplőkkel. Nevüket azért hozom nyilvánosságra, mert bár eredetileg (egy-két kivétellel) tényleg így hívják őket, eme anyakönyvi elnevezést lényegében már csak az édesanyjuk használja. Vagy már ő sem. Meg amúgy is lesz*rják. Elnézésüket kérem, ha néhol vulgáris, profán, vagy visszataszító leszek, csak ott szorítkozom ilyesmire, ahol a történeti hitelesség megköveteli.

De a továbbiakban beszéljen helyettem a "mű".

"Ajánlom ezt mindazoknak akik valaha voltak fesztiválon. Meg azoknak is akik nem. Meg lényegében mindenkinek."

Még kristály tisztán emlékszem, pedig vagy hat éve már ennek is. Az is egy olyan gyönyörű, nyári nap volt. Kellemesen meleg, pont annyi felhővel az égen, hogy a fesztiválozni induló fiatalok ne száradjanak ki a következő útba eső kocsmáig. Jómagam is ebbe a csoportba tartoztam. Tömött hátizsákommal felszenvedtem magam egy kora délelőtti Szarvas-Békéscsaba vonalon közlekedő menetrend szerinti buszjáratra, és elindultam a megbeszélt gyülekező hely felé, ami a csabai resti volt.
(megbeszélt = Mennyiottasör? Csak? Jóvan, ott kezdünk!). A buszon ülve kiélveztem az utolsó nyugodt órát, amit még tartogatott számomra az elkövetkező néhány nap. Csabán első utam a TUSKÓba vezettet, ahol kiegészítettem felszerelésemet egy TUSKÓ gazdaságos sátorral. Kemény 3000 jómagyar forint volt. Úgy voltam vele, hogy ha túléli a fesztivált, már megérte (egyébként azóta is üzemel, csak sajnos már fesztiválozni nincs pénzem...) Ezt hónom alá csapva lesétáltam a vasútállomásra. Épp átvágtam volna a csarnokon amikor csörgött a telefonom. Árpád volt, egyik sorstársam.

• Merre vagy te féreg?
• Itt vágok át éppen a csarnokon a resti fele.

Erre nem jött válasz, csak három fej jelent meg a resti ajtajában. Név szerint Árpád, Péter, és Tamás. Mindhárom fejen égtelen vigyor, és kettőn emellé még taraj is. A következő pillanatban pedig a fejekhez test is társult, amelyek ordítva megindultak felém, ami nem kis feltűnést keltett az amúgy nyugodt vasútállomáson. Én megálltam, mérlegeltem, és végül győzött a túlélési ösztön. Az összes nálam lévő cuccot (teli málha, TUSKÓ gazdaságos sátor, hálózsák, bakancs) ott helyben ledobtam, megfordultam, és elkezdtem az ellenkező irányba futni. A helyiek szeme, ha lehet, még jobban elkerekedett. De sajnos az ajtóig nem jutottam el, én már elcsigázott voltam a melegtől, és az utazástól, ők pedig hideg sörrel üzemeltek már vagy két-három órája. Így történt, hogy utolértek, letepertek, ugráltak rajtam kicsit bakanccsal, kaptam pár puszit, majd miden táskámmal együtt felkaptak, és a resti egyik asztala mellett szakszerűen elejtettek. Mire oxigénhez jutottam és felkapaszkodtam egy padra már be volt tárazva elém is a kezdőkészlet (sör+rövid)

Ezt még követte pár sör, aztán a sorozatnak az vetett véget, mikor a társaság Egyik fele úgy döntött, hogy ha nem kerekedünk fel, és nem érjük el a legközelebbi buszt, akkor a társaság Másik fele már nem lesz olyan állapotban, hogy fel (vagy lényegében bármilyen irányba) kerekedjen, ha itt az egyel későbbi járat. Úgyhogy kivonultunk a buszmegállóba. A resti dolgozói egy emberként támogattak minket ebben. ekkor kicsit szemerkélt az eső ugyan, de ez már nem mindenkinek tűnt fel.

A buszsofőr egész derűsen fogadott minket, feltehetőleg az évek folyamán hozzászokott a rendszeres nyári tróger-kiáramláshoz, főleg a Békéscsaba-Köröstarcsa vonalon. Mi Gergővel (ugyancsak sorstárs) még egész beszámíthatóak voltunk, elhelyezkedtünk középtájt, hogy a többieket még szemmel tudjuk tartani, de adott esetben akár le is tudjuk őket tagadni, ha a sofőr megelégelvén a hülyeségeiket ledobálná őket. Eleinte megnyugodtam, hogy lehet, hogy még oda is érünk, mielőtt a busz, vagy a sofőr megadná magát, de aztán előjött a sörfogyasztás örökös problémája. A kb. 45 perces út első negyed órája után már helyezkedtünk erőteljesen. A józanabbja csak sziszegett a bukkanóknál, a részegebbje már tanácskozott, hogy csinálni kéne valamit. Végül Tamás nem bírta tovább, és nagyjából ez a beszélgetés zajlott le:

• Árpád adj egy üres üveget
• Nesze
• (kis szünet) nincs másik?
• Ezzel mi bajod?
• Semmi, csak megtelt…
• Várjá, megkérdem a többieket
• Hagyjad, már mindegy. Fogd már meg egy picit – és odatartja az üveget
• Anyád… neis! Várjá! – itt Árpád mégiscsak kikapja Tamás kezéből a „sört” és hátrafordul vele – Hé Péter! Kell sör?

Péternek naná, hogy kell sör de már a tapintásán érzi, hogy valami nem stimmel. Megszagolja majd kifakad:

• Fújb*zmeg, hogy lehettek ilyen igénytelen rohadék álla… höhö… hé Imre, kell sör?

Végül Tamás visszaszerezte az üveget, mielőtt végigjárta volt a buszt, és letette a lába mellé. Ahol nagyon szépen meg is állt. Egészen az első nagyobb fékezésig, amikor is előre is gurult az ülések alatt. Mi már-már sírva fogtuk a fejünket, egyrészt mert már nekünk is nagyon kellett, másrészt, mert viszont gyalogolni nem nagyon volt kedvünk…

Valami különös csoda folytán (isteni gondviselés, hülyék szerencséje, etc) megérkeztünk Köröstarcsára. Szépen letereltek minket a buszról. Még hallani lehetett, hogy a buszsofőr megjegyzi „Nab*zmeg ti is szétöntöttétek a sört”. Kis naiv. Namajd délután, ha szépen átmelegszik a busz…

Tehát levonultunk a helyközi járatról, és célba vettük a legelső utunkba kerülő flóra-elemet, ami egy termetes tuja volt, majd szoros kört alkotva (szó szerint vállt vállnak vetve) karbamid csapásban részesítettük. Kivéve Pétert. Nos azt tudni kell, hogy Köröstarcsa tipikus magyar település, ami abból is látszik, hogy a busz az ABC előtt áll meg. Itt Péter barátunk úgy döntött, hogy mivel már úgyse fér oda szerencsétlen tujához, megnézi mi van a kirakatban. Najó, nem kertelek, telibe-hugyozta a kirakat üveget, és közben integetett a bent vásárló nyugdíjasoknak…

Péter így üdvözölte Köröstarcsát.
Róla még érdemes megemlíteni, hogy hazafele a buszmegállóban, amikor megkérdeztük tőle milyen konkrétumokra emlékszik a fesztiválból, meg úgy általában hol a fenében volt, imígyen foglalta össze:
"hátbakker, nekem a nagyablakosban képszakadás volt, utána felkeltem valami sátorban, körülnéztem hogy hol vagyok, jé egy üveg bor! Aztán meg most itt vagyok..."

És ez még mindig csak az odaút volt, a fesztivál csak ezután következett.

Ott álltunk a MAMF bejáratánál. Illetve átlagos fesztiválokon valahol ott lett volna a bejárat, ahol álltunk, de a MAMF ingyenes fesztivál volt, nem voltak fizikai határai (meg végül is nagyon másmilyenek sem). Némelyeknek csak annyi maradt meg róla, hogy ingyenes volt, ezért sok volt a punk. Ez mondjuk így ahogy van teljesen helytálló állítás, de azért a MAMF sokkal több volt ennél. És az emberek szerették. Kivéve talán néhány helyi lakost, akik inkább szenvedő alanyai voltak, mint résztvevői, de ez minden fesztiválnál fennálló lehetőség. A neve a Megyei Amatőr Művészeti Fesztivál rövidítéséből jött, de ez ne tévesszen meg senkit, voltak nagyobb zenekarok is, meg más megyéből is, nem csak amatőr próbálkozások. De tény, hogy azon volt a hangsúly, hogy a kezdő bandák is tudjanak valahol zenélni. És többé-kevésbé működött a dolog.

Tehát ott álltunk, állni próbáltunk mi, szépreményű fiatalok, mellettünk sétáltak/másztak el a hasonló céllal érkezett emberek, megy egyéb ember szerű egyedek. Így hát, nehogy minden jó hely elkeljen a kempingben, nekilódultunk mi is. Na ez a lelkesedés úgy kb. öt és fél percig tartott, amikor elértünk az útba eső első vendéglátó egységhez, a Nagyablakoshoz. Lehet tippelni honnan kapta a nevét…
Nah, itt már várt ránk Péter 2, és ordítva közölte Péterrel, hogy „Péter!!!”. Ebben amúgy semmi vicces nem lenne. Két hülyegyerek ordibálja egymás keresztnevét, ami teljesen véletlenül ugyanaz. De mi mind tisztában voltunk a ténnyel, hogy Péter nap van aznap, és, hogy ez ott, akkor, ha a fene fenével táplálkozik is, meg lesz ünnepelve. Úgyhogy Tamás, Árpád, Péter, és Péter 2 megtömte a zenegépet Aurorával, és hozzáfogtak egymás lábának módszeres lerugdosásához, a csapat többi része pedig folytatta útját a sátortábor felé.
A sátorállítás többé-kevésbé zökkenő mentesen zajlott. Szerencsések voltunk, még volt árnyékos hely, ugyanakkor nehezítő tényezőnek velünk tartott Szegény Srác, akinek már sajnos a nevére nem emlékszem, de mire a sátortáborhoz értünk már szegeny_srac.zip-re itta magát. Amivel nem is lett volna gond, ha a hűvös, kellemes árnyék hatására nem hajtott volna végre magán önkitömörítést. Ezután elkezdett nekünk segíteni a sátorverésben, ami jelentősen megnehezítette a dolgot, mivel önmagát nem bírta felállítani rendesen, nemhogy egy sátrat. Így történt, hogy Gergő azután Szegény Srácot támogatta (elfele a sátraktól), én meg egymagam felállítottam a saját, valamint Szegény Srác sátrát is, mert attól is sírógörcs fogott el ahogy nekikezdett a műveletnek. Maga a folyamat igen mókásan festhetett, lévén magam sem voltam már szomjas, valamint a TUSKÓ gazdaságos sátor használati útmutatója enyhén szólva gazdaságos. Nem pazaroltak rá túl sok időt, papírt, tintát vagy alapvető emberi logikát. Ekkor fogalmazódott meg bennem egy olyan életbölcsesség, ami azóta is kísért:

„A TUSKÓ gazdaságos sátor felállítási útmutatója olyan mint a nő. Sokkal könnyebb nélküle, de sokkal szórakoztatóbb ha veled van.”

Szóval eleinte roppant mulattató volt, mind jómagam, mind egy külső szemlélő számára, de utána eldobtam a papírt a bús-büdös francba. Valahogy így meglepő hirtelenséggel, sokkal könnyebb lett a művelet. Feltehetőleg azért, mert nem vezetett félre semmi.

Ezután megkezdődött az ismerkedés a közvetlen szomszédsággal. Ez főleg arra jó, hogy ne ijedjen meg nagyon egyik fél sem, ha hajnalban erőteljes szesz-szag kíséretében drámai sátortévesztés történik. Egy aranyos rasztafári párocska voltak, tetszett nekik a sátras akrobata számom úgyhogy meg is kínáltak borral, majd együtt vígan elköltöttük egymás ebédjét, én pedig nekivágtam, hogy előkerítsem a társaság félúton lemaradozott tagjait.

Visszamentem hát a Nagyablakosba, ahol utoljára láttam őket…

folyt.köv.